Ha tetszik: +1 like

Ulrik blogja

Friss topikok

  • ulrik: @iramszarvas: Még nem. Bélától (és általa Olivértől) kértem tanácsot, véleményt. Túlterhelést diag... (2012.12.15. 23:36) Talpalatnyi föld
  • Raиdoм_: A sár nagyon idegesítő tud lenni és rengeteget kivesz az emberből. Én minden logikát nélkülözve sá... (2012.12.03. 16:22) Havasan a legjobb
  • pannonfunk: @ulrik: :) (2012.10.26. 11:11) Külvárosi kávézó
  • ulrik: @Taxina: dede! :) Amikor ezt a posztot írtam, még nem tudtam, hogy nem szereti. Most - bár nehezen... (2012.10.10. 11:38) A futás nem csak játék

Címkék

árpád-kilátó (1) budai-vár (1) citadella (1) eb (1) erdő (1) eső (1) futás (3) futas (5) gondolat (3) hegy (5) kávé (1) kékes (1) kezdetek (1) szentendre (1) szív (2) vers (1) Címkefelhő

Kopp... (01.08.)

2013.06.04. 10:00 ulrik

mandula_1357767759.jpg_599x371

Hajónapló - 2. nap (2013.01.08.)

Úszást terveztem reggelre, de hirtelen jött még tegnap az infó Bélától: mára kaptunk időpontot a Sportkórházban. Hátha megtaláljuk a talpi gyulladás okát. Ott megkaptam a listát: labor, urulógia, gégészet, fogászat. Millióan voltak, ezért csak a labor és a gégészet fért bele.

Vizeletmintát is kellett adni, amit picit megijedtem, mert nem nagyon éreztem ingerenciát és ciki lett volna pár csepp. Ittam pár korty vizet és megoldódott a probléma. Akkor meg azon agyaltam, hogy vajon mennyire kell megtölteni? A kevés a jó, mert a sok már vagánykodás. De mire is? Passz. Félig üres, félig teli. Avagy a szükségesnél kétszer nagyobb pohár esete lett végül.

A gégészeten kérdezik: van panaszom. Nincs.

Aztán lett, ugyanis közölték, hogy a mandulám tocsog a gennyben a legkisebb nyomásra. Olyan szinten, hogy jó eséllyel műteni kell, ami még több hét pihenő. 

Hát, annyiból jó, hogy legalább kiderült, mert komoly szövődménye lehet. Holnap a László Kórházból jön egy specialista, megnézi majd ő is...

A terven nem változatatok, cél a 21 hét továbbra is. :)

Este aztán MindenFutás Egyeteme volt Kimmel Petivel és Kocsis Árpival. Az én moderátorkodásom mellett. Hát, érződött a rutintalanság. Első ilyen ténykedésem volt életemben.

Most (mármint, amikor olvassátok) még javában dúl az UB-afterláz. Talán dől is be a nyári meleg az ablakon. Most tiszta hó minden, hideg van kint. Szép.

21 hét magamért (01.07.)

2013.06.03. 10:00 ulrik

21_1357594055.jpg_1200x800

Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor túlvagyok a 21 hetes megújulási folyamaton. Azzal a céllal vágok neki ma (január 7-én), hogy 21 hét múlva, azaz születésnapomon, amikor ez a poszt megjelenik... Á, nagyon körbe akarom írni, pedig csak simán szeretnék szívdöglesztően jó pasi lenni születésnapomra. 21 kg leadásával (kb.), némi izom magamra pakolásával, felfrissített ruhatárral stb. Magamért.

Szeretném meglepni magam egy frankó fényképsorozattal...

Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor megcsináltam. Ugyanis ha időközben feladom, akkor a bejegyzést törlöm. A mostani elszántságom maximális. Megcsinálom. De magamat ismerve, a hangulati hullámzásom, max. 50%-ot adok neki.

De szeretném!

Odafigyelve az étkezésre. Csak arról szeretnék lemondani egyelőre, ami fölösleges: édesség, kenyér és péksütemények, cukros üdítők. Max. ritkán, keveset, mértékkel. Mert enni szeretek. Ez nehéz lesz. Meglátjuk.

Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor 21 hetes utazásra hívlak, aminek a végén ott a születésnapom és ott van az ULTRABALATON.

Most elvileg már az UB másnapja van, mindeki bezsongva. 21 hetes csúszással írom le a történteket, naplószerűen. A vége majd október 28-a lesz. Akkor érek el a naplóban az UB-másnapjáig...

Hajónapló, 1. nap (2013.01.07.)

Egy könnyű McDonald's-os reggelivel kezdtem a napot. Igen, mókásan hangzik. Kicsi adag volt. Zolival, egy régi jóbarátommal szoktunk néha beülni reggel. Beszélgetünk fél 7-től picit. Utána elintéztem a DK-s bérleteket a WorldClass-ban. Este vissza is mentem picit "gyúrni". Béci segített: elmondta, hogy melyik űrjármű mire való a konditeremben. Kis súlyokkal végigmentem 6-8 gépen. Jól esett. De utána nem bírtam a kezem az arcomhoz emelni. :) A végén úsztam pár hosszt.

Zöld út

2012.12.20. 21:19 ulrik

zoldut_1356034068.jpg_500x373

Közel 2 hét kihagyás után futottam ma újra egy picit. Alakul a lábam, semmi fájdalom nincs már, persze még 1-2 hétig pihentetni fogom. Most is csak a holnapi szervezés miatt húztam futócipőt.

Kijutott a jóból az elmúlt napokban. Begyulladt ugye a talpam a sarkam környékén. Kidörzsölte a cipő a lábujjamat. Valószínűleg rosszul vágtam le a körmöm, az is begyulladt picit. A vasárnapi uszodás móka legvégén brutális görcsbe állt a vádlim, ami akkor elmúlt, de 2-3 napig lépni is alig bírtam, annyira megmaradtak a csomók. 

Szóval reggel-este 4 féle kenőccsel kenegettem, nyújtottam a lábaim. Ez már annyira sok(k) volt, hogy csak nevetni tudtam rajta. Közben meg is fáztam, hogy még legyen hab is a tortán. De úgy voltam már vele, hogy ha így kell lennie, akkor jöjjön minden egyszerre.

Ma már egész jó volt minden. Gondoltam, az útvonalbejárás picit lelkileg is visszahoz. Úgy alakult, hogy még futótársam is akadt. Szasza is eljött egy pályabejárós kanyarra, megfutottuk a Budai Várat a Deákról. Jó lesz. Annyira csodás a város.

És tényleg megvolt a "börtönéből szabadult sas lelkem" érzés, hogy újra futok. Még mereven és óvatosan. Éreztem is a kihagyást, de jól esett. Szerencsére gyakran meg-megálltunk nézelődni, így nem volt egyszerre nagy a terhelés. Nem is volt sok távban sem, kb. 7 km (jó része sétálva). Felmentünk a Várba, a Halászbástyára, majd a Budavári Palota jött az Oroszlános udvarral és a Nemzeti Galéria előtti térrel.

A Buzogánytorony után szétváltunk, Szasza hazafelé, én fel a Citadellához. Hihetetlen, hogy mennyire nem ismerem, nem ismerjük szerintem sokan azt a részt. Sok utacska vezet fel a hegy tetejére. Itt-ott lépcsők, de szinte lépcsőzés nélkül is fel lehet kocogni. Fák között. De úgy, hogy közöttük beszökik a városi fény: a hidak, a rakpartok, az épületek.

Fentről pedig belátni a várost. Gyönyörű. Csodás az a lépcsősor is, ami fentről a Gellért térre vezet.

A lábam jól bírta, úgy tűnik, zöld jelzést kapok lassan. Persze nem kapkodom el a visszatérést. Nem kapkodok, az erdők, a hegyek megvárnak...

Talpalatnyi föld

2012.12.15. 12:51 ulrik

cip_1355571866.jpg_648x484

Felhúzom a cipőm. Még új illata van. A lábujjaimmal érzem, hogy még friss, nincs betörve. Arra vár, hogy rójam vele a kilométereket. Lépkedek a lakásban vele. Fel és alá. Érzem a fájdalmat a talpamban. Hetek óta. Nem vészes, nem kibírhatatlan, de jelzi: valami nincs rendben.

A szívem vinne lefelé, de az eszem mondja: nem szabad, nem lehet. Érzem a fokozatos elkedvetlenedést, ami kiterjed a mindennapjaimra is. Kerülöm a blogokat, közösségi oldalakat. Nem akarom fájdítani a szívem, hogy nem mehetek. Terveim vannak, álmaim voltak. De így nehéz lesz. Nem javul. Sőt, mintha egyre erősödne.

Leroskadok a fotelba, unott arccal lazítok a cipő kötésén. Nagyot nyelek. Lehúzom. Kézbefogom, simogatom. Majd félreteszem a szoba távoli sarkába. Összehajtom a Pilis térképét. Bezárom a böngészőben a T50 ablakát.

Persze, messzi dolgok még ezek. Nyilván elmúlik egyszer. De most mégis nehéz. Hiányzik a cipőtalp alól a föld.

Apró jókedvmorzsa

2012.12.08. 18:14 ulrik

eb3_1354985132.jpeg_1296x968

Néha annyira kis dolgok is elegendők ahhoz, hogy vidámságot, jó érzést hozzanak az életünkbe. Némi körítéssel egy szűk 2 km-es futás is hatalmas élmény tud lenni. Hidegben, jeges-havas úton is.

Történt pár hete, hogy meghívást kaptam az idei, Budapesten (Szentendrén) tartandó Mezeifutó Európa-Bajnokságra, illetve annak egy tesztversenyére. Ez a verseny előtti napon tartandó főpróba a szervezők számára. Egy igen hideg szombat kora délutánján, amikor a legtöbben harmadszor repetáznak a családi ebédlőasztalnál, öten indultunk útnak a József Attila Színháztól. Út közben kaptunk még információkat telefonon: különböző nemzetekhez lettünk delegálva: Ákos portugál vérvonalat kapott, Sanyosz csillogtathatta a jó franciáját, Gergővel és Lacival az autó hátsó ülésén hazánkat képviselhettünk a mai napon.

Már az autóban jó volt a hangulat. Közeledtünk a verseny helyszínéhez. A kapuban biztonsági őr érdeklődött, hogy kik vagyunk és hova tartunk. Vidám harsantunk fel: mi bizony versenyzők vagyunk. Gyorsan körbejártuk a versenyközpontot, kerestük a gyülekezőhelyet.

Megkaptuk az eligazítást: minden úgy fog menni, mintha a nagy verseny lenne. Pontosan azokon az útvonalakon és procedúrán kell végigmennünk, mint amin majd a vasárnapi profik. Fél órával a rajt előtt mehettünk be a "Call Room" sátorba. Megkaptuk a rajtszámainkat: 3 db névvel ellátott (1-1 db a kabátra/melegítőre, 1 db a mellkasra) és egy rajtszámosan (nekem 4) a hátunkra. Sajnos nem volt a helyszínen biztostű, így kézben vittük.

Néhány perccel a rajt előtt indulhattunk ki a rajtterületre. Ott gyors "bemelegítésre" volt időnk. 1 perccel a rajt előtt sípszó jelezte, hogy megközelíthetjük a rajtvonalat. Ez egy kb. 30-40 méter széles sáv volt, ami néhány száz méter után szűkült össze egy 4-5 méteres útvonalra. Nagyon hangulatos volt az egész. Segítők sürögtek-forogtak körülöttünk, ők is gyakorolták a feladatukat. Közben a hangosbemondó a versenyről mesélt: igen, ők is főpróbát tartottak. Majd jelezték, hogy fel kell állni a rajtvonalra. Néhány másodperccel később eldördült a rajtpisztoly és nekivágtunk a távnak. Úgy mentünk oda, hogy azt sem tudtuk, mi vár ránk: táv/tempó stb. Mert elvileg néhány speciális versenyhelyzetet is szimulálnunk kellett: lemaradók, útvonalat tévesztők, kört kihagyók stb. Ilyen hibát azért lehet véteni, mert bár végig egyértelműen szalagozott úton vitt a verseny, kétféle kör volt kialakítva: egy kb. 500 méteres kiskör és egy 1500 méteres nagykör. A különböző versenyszámokban kell néhány kicsi majd néhány nagy kört teljesíteni a futóknak. Adott esetben 500 méteren lehetnek lekörözések is, szóval figyelni kell majd arra, hogy mindenki a megfelelő szám kört tegye meg.

A start előtt 1 perccel megtudtuk végül, egyszerű feladatunk lesz: 1 kicsi és 1 nagy kör, azaz kb. 2 km. A hétközben lehullott hó megmaradt. Kicsit letaposott, összefagyott állapotban, ezért figyelni kellett. Különösebb gondot nem okozott, nem éreztem, hogy nagyon csúszna. A körülmények annyira varázslatosak voltak, hogy szinte elkapott a versenyhangulat. 4:20-4:30 körüli tempóval kezdtem neki a jeges terepen. De egyszerűen vittek a többiek. Cikinek éreztem volna már az első métereken teljesen elszakadni tőlük. De közben figyeltem a pálya környékére is. A Szentedrei Skanzenben voltunk, szóval nagyon hangulatos volt: istállók, pajták, szélmalom stb. Fokozatosan szakadtam le a többiektől, kb. 1 perccel vissza is vettem a tempót. A pálya szélén végig kamerák voltak. Kb. 50-60 méterenként!

Egy kisebb pajtán keresztül is futhattunk a nagykörben. Volt egy kisebb "völgy", amibe le, majd onnan vissza kellett futni: 50-60 méteres, 5-6 méter "mély" lejtő/emelkedő. Egy helyen nagy farönkök voltak keresztbe téve, azokon kellett átugrálni. A speaker végig mesélt a versenyről, mondta az állást. Az első ellenőrző chipszőnyegnél, amikor áthaladtam, akkor én voltam a "honosított német futó". Nagyon hamar, alig több, mint 10 perc alatt véget is ért a feladatunk. (a győztes srácnak 7 is elég volt...).

A célsátor után átvezettek minket a dobogó mögötti várakozó sátorba, ahová az eredményhirdetés előtt viszik a futókat. Ott is, (és még jó pár helyen), nagyképernyős TV-ken ment az élő közvetítés a versenyről. Volt egy második futam is a Honvéd ifjú titánjai szimulálták a Senior férfiak versenyét. Mókás módon mi a junior mezőnyt képviseltük. Mondjuk abból legalább a férfiakat...

Végül dobogóra nem hívtak minket, de azért felmehettünk néhány fotó idejére. A végén még ajándékot is kaptunk: a hivatalos rajtcsomagból kaptunk mi is. Így lett egy szép emlékérmem, egy szuper cipős-zsákom. Megtarthattuk a rajtszámokat is.

És megtarthattuk ezt a csodás emléket is. Ami bizonyos szemszögből nézve apróság. Mert mi is történt: utaztunk fél órát valahova, ahol a hideg, szeles időben, havas/jeges úton futhattunk 10 percet. De mindezt átélve teljesen más. Egy szuper élmény. Köszönjük! :)

Havasan a legjobb

2012.12.02. 15:56 ulrik

szesz_paszto_1354458157.jpeg_640x478

Néhány hónapja szerveződik már a SZombat rEggeli SZeánsz, azaz a SZESZ "kihelyezett" állomása. Aztán mivel a szombat munkanap lett, végül vasárnapra tették át. A helyszín kicsit "kieső", talán egyszer jártam arra, méghozzá a Mátrabérc-Trail harmadik szakaszát futottam meg ott, megmásztam a Muzslát. 

Enikő és Jani igazán kitett magáért. És persze a többiek is, akik munkája, odaadása és lelkesedése nélkül nem jöhetett volna létre a mai nap. Ezúton is köszönet nekik! 

Nem aludtam túl jól éjszaka, hajnali 2-kor még ébren forgolódtam, pedig az órám 5:40-re volt állítva. Talán 3 órát aludtam. Esős napra ébredtem. Amolyan tipikus otthonmaradós. Fáradt is voltam, így nem túl nagy lelkesedéssel indultam a villamos felé. Bíztam abban, hogy valahogy majdcsak túlélem a dolgot. Vagy majd ott simán elalibizem az indulást és meghúzodom a versenyközpontnak kinevezett ház egyik félreeső kuckában, a többiek visszaérkezésére várva. Aztán ahogy közeledtük Pásztó felé, havazni kezdett, majd átváltott havasesőbe. Nem növelte a lelkesedésem.

Picit talán bíztam abban, hogy majd elkap a hangulat és akkor nem lesz megállás. Már az érkezésünkkor jó volt ott a hangulat. Imádom a terepfutó közeget. Annyira családias, kedves társaság. Aztán ahogy végignéztem rajtuk, és hogy igazán nagy nevű futók is megjelentek. Hát, igencsak ide nem valónak éreztem magam. Az a fajta érzés kerített hatalmába egy pillanatra, hogy "mit keresek én itt". Egy pufók az ufók közt. De aztán annyira közvetlen és mosolygós volt mindenki, hogy sikerült ezt a kósza gondolatot messzire űzni. Egyre inkább megjött a kedvem a futáshoz. Gyorsan átöltöztem, átvettem az itinert (mert az is volt ám!). Pici bemelegítést imitáltam. Próbálgattam a talpamat, hogy mennyit bír. Néhány napja ugyanis minden lépésnél fáj. Bélával (és rajta keresztül Olivérrel) egyeztettem ezügyben, hogy mi is lehet. Valószínűleg picit túlterhelés. 

Nem is emlékszem már, mikor futottam 200 km-es hónapot. Talán tavasszal volt egy-kettő. Azóta igen hektikusan 80-140 km között. Most viszont, hogy újra edzésterv szerint futok, megemelkedett a táv. Ráadásul a korábbi szinte sík futásokhoz képest 3500 méter szintet gyűjtöttem össze. Ami nem egetrengető persze, de minőségi változás.

Elrajtoltunk. Szólt a zene. Bő százan vágtunk neki a Nyugati-Mátrának. Irány a Nyikom, majd át a Muzslára. A nagyok 36 km-os távra indultak, a picit kevésbé nagyok a 16 km-ra. Én a picit kevésbé nagyokkal tartottam. Szeretem a 15-25 km közötti távokat. Futásról viszonylag hamar letettem. Picit emelkedett már az első méterektől kezdve. Az a tipikus alattomos emelkedő, ami szépen, észrevétlenül viszi fel a pulzust. Ez önmagában nem lett volna gond, de szembetalálkoztam a nagy ellenségemmel: a sárral. Hát, sokmindent elviselek, de a sarat nem nagyon. Borzalmasan tötymörgő vagyok az ilyen szakaszokon. Nem nagyon lehetett kikerülni, így dagasztással telt az első kb. fél óra. Reménykedtem benne, hogy idővel átvált majd kövesre a talaj, ahol lehet majd haladni. Igyekeztem nem belegondolni, hogy néhány óra múlva itt majd lefelé kell csúszkálni...

Ahogy haladtunk felfelé, egy kövesebb lett a talaj. A hó itt már megmaradt. Gyönyörű volt a táj. A köd miatt messzire nem lehetett látni, de az erdő maga volt a csoda. Havas volt az avar, hó ült a fák ágaiara, törzseire. Minden tiszta fehér. A völgyben köd, ahol mentünk ott tiszta. Megálltam néhány pillantra. Igyekeztem minél többet magamba szívni a látványból. Mivel a többiek már látótávolságon kívül voltak, picit meghúztam a lépteim, hogy ne maradjak le túlságosan. Egy kemény emelkedő tetején értem őket utol. Utána jött néhány lejtős szakasz. Havas, sáros, avaros talajon. Igazán lutri volt, hogy mire lépek, mennyire lesz stabil a talaj. De egész jól haladtunk.

A Német-bérc völgyében haladtunk lefelé. Ösvény nem nagyon volt, szalagok mutatták az utat. Egy hirtelen ötlettől vezérelve tempót váltottam. Élveztem a száguldást. A fák, bokrok között. Kerülgetve őket. Suhantam lefelé. Néha felpillantottam a szalagot keresve, majd gyorsan újra magam elé figyeltem. Teljesen egyenetlen talaj, a havas avar alatt nem tudtam, hogy vajon mi vár. De nem érdekelt. Szárnyaltam az erdőben. A mai túránk legszebb szakasza volt futószemmel nézve. Majd a szalagozás hirtelen irányt váltott. Itt sokan eltévedtek, mi szerencsére kiszúrtuk még időben a jelzést, hogy merre kell mennünk. Innen egy hosszú emelkedőn keresztül értük el a Muzsla csúcsát. Igazán kemény terepen másztunk felfelé. Egyre markánsabban éreztük a hideget. A tél megérkezett.

A Muzsla egyik oldalán köd, a másikon teljesen ennek nyoma sem volt. Igazi határvonalat képviselt. Csodás volt. A csúcs után óvatosan ereszkedtem lefelé. Felfelé nehezen haladtam az emelkedő miatt. Lefelé meg a csúszós talaj miatt. Néha nem bírtam magammal és belefutottam a lejtőbe. Több helyen csak a szerencse mentett meg a pereceléstől. Innen könnyebb volt már, mert alapvetően lefelé mentünk. Újra átléptük a hóhatárt, a havas hegyet magunk mögött hagytuk. Jött a sárdagasztás, ezúttal már lefelé. Voltak olyan szakaszok, ahol percek alatt 100 méterrel hagytak el a többiek, pedig ők sem mentek gyorsan. Én extra lassan tudtam csak haladni. Ahol enyhébb volt a lejtő, ott újra száguldozhattam. Néha a lábaim jobbra-balra csúszkáltak, nagyokat kapálóztam a karjaimmal, de sikerült az úton maradnom. Sok helyen 20-30 méter széles sávon lehetett csak futni, a traktorok keráknyomai között. Elég volt pár centivel arrébb lépni, máris csúszott le a lábam a nyomvályúba. 

Néhány helyen inkább a szántásban futottam. Rendkívül egyenetlen talaj, több helyen alacsony bozótoson keresztül vágtattam. De még mindig jobb volt ott, mint a sárban araszolni.

Végül bő 16 km-t mentünk, 900 méter szint. Majdnem 3 és fél óra volt. De gyönyörű volt az erdő. A hegyek, a völgyek, a fák, a hó. A végére még a sárral is megbarátkoztam.

Maradandó élménnyel térhettem haza. Szeretnék majd visszamenni és megmászni újra Pásztó hegyeit!

Eső

2012.11.29. 21:11 ulrik

eso_1354219123.jpg_400x266

Szemerkélni kezd eső. Egyre sűrűbb cseppek hull, folyik le az aluljáró lépcsőjén. Többen esernyőt nyitnak vagy kapucnit húznak a fejükre.Nem számítottam esőre, így kicsit gyorsítok a lépteimen. Nyakam behúzom, fejem leszegem, homolokom ráncolom. Így védem magam.

Közben gondolkodom. Azon, hogy vajon mennyit "spórolok" azon, hogy behúzott nyakkal, ráncolt homlokkal megyek. Így talán kevésbé ázok el? Vagy kevésbé fázom? Talán kevésbé "sérülök"? Pedig az eső nem bánt. Ugyanannyira leszek vizes, mintha kiegyenesdve mennék. És ha vizes is leszek, megszáradok. Nincs hideg, sokáig nem is fogok ázni. Hirtelen kisimul a homlokom, elernyednek az arcom izmai.  Nyakam is ellazul, lassan kihúzom magam.

Az eddigi védekező póz kinyílik. Arcom az égnek emelem. Érzem az esőcseppeket a homlokomon, az arcomon. A várt bántás helyett simogat, ahogy végigfolyik a nyakam felé. Apró szemekben hull, a lámpák fényénél látszik csak igazából, hogy esik. Megszépülnek az épületek is. Gyerekként csodálkozom el a magasságaikon. Keresem a Holdat az éget. Két felhő között pillanatokra megjelenik, majd újra el-eltűnik.

Üres az utca, mindenki visszahúzodott saját barlangjába. Csend van. Csak az esőcseppek finom pattogása hallatszik az aszfalton. Finoman kopog az ágakon, a lehullott leveleken. Imádom az illatát, ahogy a fanyar avarral keveredik. Közben a sárga lámpák fénye csillog az úton. Távolról az autók kerekéről felverődő víz zubogása töri meg a csendet. De valahogy még ez is beleillik ebbe az esti képbe. 

Már korántsem sietek. Lassabbra váltottak a lábaim. Karom kitárom, arcom újra az égnek emelem. Hagyom, hogy az eső megtisztítson. A finom pára átjárja a tüdőm. Ősz vége van, talán ez volt az idei év utolsó tavaszi esője..

Testünk rabjai

2012.11.25. 15:59 ulrik

lotto_1353854709.jpg_560x280

Egy-egy hosszabb, kimerítő futás után számomra megváltozik a világ. Néhány órára, néha picit hosszabb időre. Amikor megfáradt, meggyötört testtel sétálok, teljesen más világ tárul elém. Lassan mozgok, nyugodtan lépdelek az utcán. A hangok tompák, nem fogom fel a világ történéseit. De a látásom tiszta, éles. Sokkal jobban LÁTOK, mint máskor. Nem pusztán nézek a világba,hanem figyelem azt.

Rácsodálkozok a sárgafényű lámpa kecses alakjára. Gyönyörűnek látom a Combinot, ahogy elsuhan mellettem és megcsillan rajta az utca többi fénye. Elrohan mellettem a világ, az emberek jönnek, az emberek mennek. Fürkészem a tekintetüket. Keresem a jeleket, hogy kik lehetnek, honnan jöhettek, mire gondolhatnak. Elmosolyodok egy szerelmespár láttán, akik egy kapu alatt csókot váltanak. 

Csak sátálok. Komótosan, nyugodtan. A testem rabjaként. Korlátoz, megköt. Becsukom a szemem. Álmodozom. Fényről. Sebességről. Suhanásról. Szerelemről. Nyugalomról. Életről. Újra mosoly jelenik meg az arcomon. Ha látnának, ha észrevettek volna, nem értenék, hogy miért sétálok ilyen nyugalomban a körúton. De nem látnak. Nem hallanak. A hangok bennem maradnak. Csendes vagyok. Ezer tett, mire egy szó. Mégha ez a világ nem is ezt kéri, mégha itt erre lenne szükség. Inkább csak hallgatok.

Kattog az agyam. Kérdések. Válaszok. A képlet egyszerű: ha nem nyertem a lottón, annak pontosan két oka lehet. Egyrészt az, hogy nem is játszottam meg számokat. A másik az, hogy fogadtam, de Fortuna más számokra tette voksát. Vesztettem, mert a játék téttel járt. Dohogva gyűröm össze a próbálkozásom is dobom el messzire, hogy többet ne is lássam. Újra. Újra. Újra. Persze igaz, aki nem játszik, az nem is nyer.

Hegedűszó üli meg fülem. Csak én hallom. A metró kerekeinek csikorgása muszikaként mászik a fejembe. Hallom a szívem dobogását. Szemem csukva, arcom mosolyra vált. Újra. Megkönnyebbülten ülök. Fejem a lámpatestek felé emelem. Ma újra meggyötörtem testem, hogy lelkem néhány órára kitörhessen. Most a lelkem irányít. Tisztán és ébren álmodom. Boldog vagyok egy röpke időre. Könnyű most a világ. Örömmel nézem, ahogy a toronyóra mutatója apránként előre ugrik egyet.

Nem akarok felébredni.

Dupla Élmény - Terepfutás

2012.11.12. 14:52 ulrik

drotkefe_1352727291.jpg_450x337

Hát ha terepfutás, pláne Dupla Élmény, mint név: sok dolog juthat az ember fia és lánya eszébe. A verseny lényege, hogy párban kell teljesíteni a versenyt. 73 km igen kemény terepen, közel 3400 méter szinttel. Ebben négyszer meg is kell mászni a Kékest. Szóval van benne szopás, négykézláb mászás bőven, ami után a legtöbb futó mozgása nem is volt túl őszinte. 

Tehát Dupla Élmény. Nem tudom, hogy lehet kibírni más mellett ennyi időt futva, szenvedve. Én 2-3 óra után teljesen hisztis tudok lenni, akkor igyekszem magamba zárkózni. Talán pont ezt szeretem a futásban, a (számomra) hosszabb futásban. 

Dupla Élmény, mert ugyanazt az útvonalat kétszer kellett a futóknak megcsinálniuk: Mátrafüred - Kékes - Parádsasvár - Kékes - Mátrafüred.

Dupla Élmény, mert az ellenőrző pontokon lehet dugókázni. 

Dupla Élmény, mert a pálya "bontása" számunkra, szervezők számára azt jelentette, hogy drókefével kellett végigmennünk egy szakaszt, és kefélni-kefélni-kefélni. Edittel a Mátra-nyereg - Kékes szakaszt kaptuk meg. Bő 4 km lehet. Hát, én ennyi még nem keféltem, mire csúcsra értünk, az biztos. Közel 2 és fél óra volt, mire feljutottunk. Voltak olyan meredek szakaszok, ahol négykézláb tudtunk csak felfelé mászni. Közben hátulról adott nekünk a szél rendesen. Szóval kapaszkodni is kellett rendesen. Azon agyaltam, szombat este 10 óra körül az egyik sziklát suvickolva, hogy nincs nekem jobb dolgom, mint festéket vakarni a sziklákról, kövekről. Miközben iszonyat keményen és hidegen fúj a szél? Átkoztam, aki ennyi festéket pazarolt el. Persze, tudtuk, hogy a futóknak ez nagy könnyebbség volt, mert akik sötétben a második körön másztak felfelé, azoknak ezek kellettek.

De nagy élmény volt, tényleg Dupla Élmény az asztal másik oldaláról. Szeretem nézni a küzdést, amik az arcokon látszódnak. Ki vidáman, ki kicsit magába fordulva érkezik meg a pontra. Valaki szívesen csacsog velünk, más pedig csak praktikusan eszik-iszik és fut tovább. Másrészről megint megismertem kicsit jobban a Kékest és környékét. 

Amikor felértünk 22:15-kor a Kékesre, az valahol a megváltás volt. Valahogy fejben nehéz elviselni, hogy alig haladsz. Kicsit olyan végeláthatlan az egész. De amikor ott a cél. Az magával ragadó. Ott álltunk az égigérő torony tövében. Pirosan világítottak a lámpái. Ahogy felpillantottam rá, felhőben volt a teteje, közben erősen fújt a szél. Kicsit örvénylett körülötte a felhő, majd tovább suhant. Elképesztő erők!

Szeretem ezekben a versenyekben, hogy családias, baráti a hangulat. Nyitottak az emberek. Jó érzés ebben a közegben eltölteni egy-egy napot. Futóként is és szervezőként is.

Már alig várom a következő alkalmat! :)

A Farkaserdő fényei

2012.11.08. 10:33 ulrik

erdo_1352366187.jpg_600x450

Nehezen tértem magamhoz. Fáztam és valamilyen rossz érzés kerített hatalmába. Az erdő egyik bokrának tövében feküdtem. Besötétedett. Az utolsó emlékképem még világosból volt. Arra emlékszem még, hogy nagyon fáradtan botorkálok a fák közt. Éhesen. Magányosan. Féltem. Régi ismerősöm már az erdő, évek óta itt vagyok. De most mégis más volt. Nem értettem, mi történt. Korom sötét van. Igyekeztem hangtalanul körbenézni. Figyeltem minden apró neszre, hogy vajon van-e valaki körülöttem. Olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne.

Kicsit bátortalanul tápászkodtam fel. Nagyon lassan. Olyan halkan, amennyire csak tudtam. Közben továbbra is pásztáztam a környéket. Távolban kutyák csaholása. Hirtelen orrfacsaró bűz csapta meg az orrom. Sokszor hasznos a jó szaglás, de most nagyon erős volt. Az az igazi emberszag. Ahogy igyekeztem megtalálni az erdei ösvényt, egyre erősödött. Hirtelen hatalmas fény jelent meg tőlem balra. Szinte vakított, égette a retinám. Nem mertem megmozdulni. Nagyon gyorsan közeledett. Hangos csattanásokat adott, miközben mintha lassult volna. Nem tudtam, mi lehet ez. Nem éreztem túl jól magam, erőm is alig. Jobbnak láttam átrohanni az ösvény másik oldalára, ott valahogy sűrűbbnek tűnt az erdő. Bármi is legyen ez a valami, igyekeztem távol tartani magamtól.

Csak abban bíztam, hogy nem támad rám. Átfutott az agyamon, hogy talán csak álmodom. De nem, ez bizony a valóság volt. Pár perce még egy bokor tövében voltam öntudatlanul, most zavarodottan kóválygok az erdőben. Közben a fényforrás továbbhaladt. Néha rám villantott, de egyre messzebbre került. Nem értettem. Nem tudtam, hogy mi lehetett az erdő furcsa fénye.

Távolban a panelházak fényei kezdtek kibontakozni a fák közül, ahogy haladtam feléjük. Megnyugtató volt a lámpák sárga fénye. Kellemesen duruzsoltak az autók, ahogy elsuhantak az erdő szélén. Máskor megrettenek ezektől a hangoktól, de most valahogy... Most inkább biztonságot nyújtottak. Már éppen kiértem volna az útra, amikor jobbról újra megjelent a fény. Gyorsan jött. Ekkor vettem észre, hogy megint egy jól kitaposott ösvényen állok. Éppen a közepén. Teljesen lemerevedtem. A fényforrás megállt. Engem figyelt, újra csattogott. De nem mozdult. Féltem. Jobban, mint eddig bármikor. Összeszedtem minden bátorságom, és berohantam a bokrok közé. A fényforrás újra elindult, tovább az ösvényen. De folyamatosan engem figyelt, Éreztem a tekintetét magamon. Nem sokkal később eltűnt. Rohanni kezdtem, az ágak arcomba csaptak. Biztonságra vágytam. Hirtelen minden zajos lett. Talán a saját lépteim, talán csak a közelben elhaladó busz hangja. Már nem volt csábító a házak felé futni. Úgy éreztem, az erdőben kell maradnom. Kerestem egy sűrűbb bokros részt, ahol egy kidőlt fa is volt. Annak tövében kerestem menedéket. Közben folyamatosan figyeltem a fényeket, a hangokat és a szagokat... Félek... Várok... Éhesen...

(...)

Mára másfél óra erdei futás volt tervbe véve. Este fél 9 felé indultam neki. Itt van az erdő nem messze a háztól. Igyekeztem picit belegíteni a térdem az odatartó úton. Fejemre húztam a lámpám, bekapcsoltam. Ez messze nem tud annyit, mint a Fenix, amit a P85-ön használtam. De gondoltam, ismerős terepen, viszonylag sík és jól kitaposott ösvényeken nagy baj nem lehet.

Van az erődben egy szűk két kilométeres kör, azon szoktam futni. Egy két kisebb emelkedő van benne. Talán 10-15 méter szint. Tulajdonképpen síknak tekinthető. Nehezen ment az első kör. Nem nagyon akaródzott az izmoknak elérni az üzemi hőfokot. Húzodott a vádlim. Szenvedtem. De bíztam benne, hogy ez csak a szokásos módi és elmúlik majd pár körön belül. A második kör sem telt sokkal jobban. Nem éreztem túl jól magam. Közben számolgattam, hogy hány kör jön ki a végére. Hét, talán belefér majd egy nyolcadik is. Teljesen magamba merültem. 

A fájdalom is elmúlt. Egyre könnyebben és jólesőbben ment a futás. Figyeltem az órámat, hogy jól tartom-e a pulzust. Ekkor megláttam valamit a szemem sarkában. Előttem, az ösvényem jobb oldalán. Engem nézett. Talán 15-20 méterre lehetett tőlem a szempár. Nem mozdult. Egy pillanat alatt tovaszállt a magamba zárkódottságom. Szemeztünk egymással. Nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy mi lehet az. Van néhány száz méterre egy kutyamenhely. Talán onnan jött ki egy eb? Vagy csak egy macska? Tapsoltam néhányat.

Nem mozdult, meredten nézett. Újra tapsoltam. Picit lassabbra vettem a léptemi. Hirtelen megindult előttem keresztbe az ösvényen át a bal oldalra a kopasz fák közé. Onnan nézett újra a szemembe. Gyorsítani kezdtem. Éreztem, ahogy a nyakamban dobog a szívem. Közben folyamatosan őt figyeltem. Ahogy elhaladtam mellette, jól megvilágította a fejlámpám. 4-5 méterre lehetett tőlem. Egyértelműen kivehető volt, hogy nem kutya, nem macska. Egy róka volt. Nem mozdult, csak figyelt.

Folyamatosan figyeltem hol előre, hogy el ne essek valamiben. Hol pedig hátra, hogy mit csinál. Visszajött az ösvényre, onnan figyelt. Hosszan, mélyen. Éreztem magamon a tekintetét. A következő hátrapillantásomnál már nem láttam a fénylő szempárt. Körbenéztem, de nem volt ott sem. Hirtelen kinyíltak az érzékszerveim. Éreztem a hűs szelet az arcomon. Hallottam a fák ágainak zúgását. Hallottam a saját lépteimet. 

Azon gondolkodtam, hogy vajon miért ijedtem meg. Nyilván nem támadott volna meg. Miért is tette volna. De meglepett, hogy nem nagyon távolodott el. Talán ennyire megszokta már az ember közelségét? Az kattogott a fejemben, hogy a gyanúsan szelíd vadak esetleg veszettek. Közben elértem az erdő szélét. Itt, falevelek hiányában, az útszéli lámpasor megvilágítja a futóútvonalam. Kezdtem megnyugodni. 

Hirtelen vékony hangok csapták meg a fejem. Újra és újra, ütemre. Hosszú másodpercekbe telt, mire rájöttem, csak a vékonyabb fák hangját hallom, ahogy hajlítja őket a szél. Az előző körökben még nem hallottam. Talán túlságosan magammal foglalkoztam. Furcsa volt hirtelen az erdő részévé válni. Nem én voltam és az erdő, hanem hirtelen mi lettünk. Együtt.

Szinte elkezdtem nevetni magamon és a gyávaságomon. Nem értettem, hogyan is ijedhettem meg egy kis állattól, aki jobban félt tőlem, mint én tőle. Egyszerűen csak nagyobbat kellett volna tapsolni és határozottabban lépkedni. Egy mosoly csúszott az arcomra.

Egy kanyarhoz értem, amikor hirtelen megjelent előttem újra a szempár. Az ösvény közepén állt. Engem fürkészett. Nem mozdult. Tapsoltam. Nem reagált. Újra taps. Nem mozdul. Engem néz. Szemtől szemben állunk. Lassítok. Megállok.

Néhány másodperc telt így el, amikor váratlanul, minden előjel nélkül elindult. Picit felém közeledve, de a fás részt célozta meg. Onnan figyelt tovább. Lassan újraindultam. A szemek folyamatosan engem figyeltek. Elfutottam mellette. Ahogy hátranéztem, láttam a fénylő pontokat a fák között. Picit gyorsítottam.

Nem sokkal később eltűnt. A következő körök a folyamatos figyeléssel teltek, de többet már nem láttam a rókát.

Volt egy-két borzongató kör, de jól esett. Ennek ellenére, vagy épp ezzel együtt. Az erdő új oldalát mutatta meg számomra.

süti beállítások módosítása