Hajónapló, 7. nap (2013.01.13.)
Megnéztük ma az Én, József Attila című musicalt. Már többször végighallgattam korábban, de most élőben is volt rá lehetőségünk.
Már többször úgy éreztem, hogy olyan, mintha az én gondolataimat vetette volna papírra. Mintha az én életem is sokban hasonlítana az övére. Nem, nyilván nem vagyok költő, nem vagyok és nem is leszek a magyar kultúra, a magyar történelem része. Nem is szeretnék. De picit magamra ismerek, amikor őt látom, amikor róla olvasok.
Megértem az őrületét, a félelmeit, a fájdalmát. Azt, ahogyan csapong. Én is sokszor fellángolok egy lánnyal kapcsolatban. Akár első látásra bele tudok szeretni valakibe. Más kérdés, hogy nem túl tartós a dolog és nem is nagyon volt viszonzott.
Én is néztem szembe a vasszörnnyel. Itt dobog bennem a bődületes ereje. Ha becsukom a szemem, érzem ahogy reng a föld. Tudom, milyen ott állni és várni. Tudom milyen az, amikor napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra zsong a fejem a fekete gondolatoktól. Nehéz ezt bevallani, nehéz ezt felvállalni.
Az előadást nézve, hallgatva előjöttek ezek az érzések újra. Bele tudtam magam élni a főhős szerepébe. Meg tudtam érteni József Attila világfájdalmát.
Volt valami magasztos abban, ahogyan emléket állítottak neki ezzel az előadással. És nyilván ezer más módon is már korábban és majd a jövőben is. Vajon sejtette, hogy mit hagy maga után? Azt, hogy milyen nyomot hagy a történelemben? Azt, hogy hányan fogják ismerni, szavalni, szeretni verseit, gondolatait?
Ha tudta volna, másképp cselekszik? Fel tudta volna dolgozni? Ezek nyilván olyan kérdések, amikre nem lehet választ adni és talán nem is fontos. A hatása alá kerültem. Amikor kijöttünk a színházból, a fülhallgatót bedugtam a fülembe és lejátszottam újra a darabot. Havazott. Lassú léptekkel indultam az Oktogon felé. Valahogy nem akartam hazasietni. Picit mintha visszamentem volna a múltba. A földalatti felé vettem az irányt. Olyan helyenek jártam, ahol József Attila is járt, járhatott. Sétáltam egyet a Hősök terén. Hó fedte a teret, a szobrokat. Hatalmas, erőt sugárzó szobrok. Szemet gyönyörködtető fények. Maga a történelem.
Aztán felszálltam a 30-as jelzésű buszra és egycsapásra a jelenben találtam magam. Fülemben szólt a zene, a fejem a busz ablakának döntve. Egy-egy rázkódástól picit belefejelve abba.
Ez egy igen szép este volt.
