Felhúzom a cipőm. Még új illata van. A lábujjaimmal érzem, hogy még friss, nincs betörve. Arra vár, hogy rójam vele a kilométereket. Lépkedek a lakásban vele. Fel és alá. Érzem a fájdalmat a talpamban. Hetek óta. Nem vészes, nem kibírhatatlan, de jelzi: valami nincs rendben.
A szívem vinne lefelé, de az eszem mondja: nem szabad, nem lehet. Érzem a fokozatos elkedvetlenedést, ami kiterjed a mindennapjaimra is. Kerülöm a blogokat, közösségi oldalakat. Nem akarom fájdítani a szívem, hogy nem mehetek. Terveim vannak, álmaim voltak. De így nehéz lesz. Nem javul. Sőt, mintha egyre erősödne.
Leroskadok a fotelba, unott arccal lazítok a cipő kötésén. Nagyot nyelek. Lehúzom. Kézbefogom, simogatom. Majd félreteszem a szoba távoli sarkába. Összehajtom a Pilis térképét. Bezárom a böngészőben a T50 ablakát.
Persze, messzi dolgok még ezek. Nyilván elmúlik egyszer. De most mégis nehéz. Hiányzik a cipőtalp alól a föld.