Néhány hónapja szerveződik már a SZombat rEggeli SZeánsz, azaz a SZESZ "kihelyezett" állomása. Aztán mivel a szombat munkanap lett, végül vasárnapra tették át. A helyszín kicsit "kieső", talán egyszer jártam arra, méghozzá a Mátrabérc-Trail harmadik szakaszát futottam meg ott, megmásztam a Muzslát.
Enikő és Jani igazán kitett magáért. És persze a többiek is, akik munkája, odaadása és lelkesedése nélkül nem jöhetett volna létre a mai nap. Ezúton is köszönet nekik!
Nem aludtam túl jól éjszaka, hajnali 2-kor még ébren forgolódtam, pedig az órám 5:40-re volt állítva. Talán 3 órát aludtam. Esős napra ébredtem. Amolyan tipikus otthonmaradós. Fáradt is voltam, így nem túl nagy lelkesedéssel indultam a villamos felé. Bíztam abban, hogy valahogy majdcsak túlélem a dolgot. Vagy majd ott simán elalibizem az indulást és meghúzodom a versenyközpontnak kinevezett ház egyik félreeső kuckában, a többiek visszaérkezésére várva. Aztán ahogy közeledtük Pásztó felé, havazni kezdett, majd átváltott havasesőbe. Nem növelte a lelkesedésem.
Picit talán bíztam abban, hogy majd elkap a hangulat és akkor nem lesz megállás. Már az érkezésünkkor jó volt ott a hangulat. Imádom a terepfutó közeget. Annyira családias, kedves társaság. Aztán ahogy végignéztem rajtuk, és hogy igazán nagy nevű futók is megjelentek. Hát, igencsak ide nem valónak éreztem magam. Az a fajta érzés kerített hatalmába egy pillanatra, hogy "mit keresek én itt". Egy pufók az ufók közt. De aztán annyira közvetlen és mosolygós volt mindenki, hogy sikerült ezt a kósza gondolatot messzire űzni. Egyre inkább megjött a kedvem a futáshoz. Gyorsan átöltöztem, átvettem az itinert (mert az is volt ám!). Pici bemelegítést imitáltam. Próbálgattam a talpamat, hogy mennyit bír. Néhány napja ugyanis minden lépésnél fáj. Bélával (és rajta keresztül Olivérrel) egyeztettem ezügyben, hogy mi is lehet. Valószínűleg picit túlterhelés.
Nem is emlékszem már, mikor futottam 200 km-es hónapot. Talán tavasszal volt egy-kettő. Azóta igen hektikusan 80-140 km között. Most viszont, hogy újra edzésterv szerint futok, megemelkedett a táv. Ráadásul a korábbi szinte sík futásokhoz képest 3500 méter szintet gyűjtöttem össze. Ami nem egetrengető persze, de minőségi változás.
Elrajtoltunk. Szólt a zene. Bő százan vágtunk neki a Nyugati-Mátrának. Irány a Nyikom, majd át a Muzslára. A nagyok 36 km-os távra indultak, a picit kevésbé nagyok a 16 km-ra. Én a picit kevésbé nagyokkal tartottam. Szeretem a 15-25 km közötti távokat. Futásról viszonylag hamar letettem. Picit emelkedett már az első méterektől kezdve. Az a tipikus alattomos emelkedő, ami szépen, észrevétlenül viszi fel a pulzust. Ez önmagában nem lett volna gond, de szembetalálkoztam a nagy ellenségemmel: a sárral. Hát, sokmindent elviselek, de a sarat nem nagyon. Borzalmasan tötymörgő vagyok az ilyen szakaszokon. Nem nagyon lehetett kikerülni, így dagasztással telt az első kb. fél óra. Reménykedtem benne, hogy idővel átvált majd kövesre a talaj, ahol lehet majd haladni. Igyekeztem nem belegondolni, hogy néhány óra múlva itt majd lefelé kell csúszkálni...
Ahogy haladtunk felfelé, egy kövesebb lett a talaj. A hó itt már megmaradt. Gyönyörű volt a táj. A köd miatt messzire nem lehetett látni, de az erdő maga volt a csoda. Havas volt az avar, hó ült a fák ágaiara, törzseire. Minden tiszta fehér. A völgyben köd, ahol mentünk ott tiszta. Megálltam néhány pillantra. Igyekeztem minél többet magamba szívni a látványból. Mivel a többiek már látótávolságon kívül voltak, picit meghúztam a lépteim, hogy ne maradjak le túlságosan. Egy kemény emelkedő tetején értem őket utol. Utána jött néhány lejtős szakasz. Havas, sáros, avaros talajon. Igazán lutri volt, hogy mire lépek, mennyire lesz stabil a talaj. De egész jól haladtunk.
A Német-bérc völgyében haladtunk lefelé. Ösvény nem nagyon volt, szalagok mutatták az utat. Egy hirtelen ötlettől vezérelve tempót váltottam. Élveztem a száguldást. A fák, bokrok között. Kerülgetve őket. Suhantam lefelé. Néha felpillantottam a szalagot keresve, majd gyorsan újra magam elé figyeltem. Teljesen egyenetlen talaj, a havas avar alatt nem tudtam, hogy vajon mi vár. De nem érdekelt. Szárnyaltam az erdőben. A mai túránk legszebb szakasza volt futószemmel nézve. Majd a szalagozás hirtelen irányt váltott. Itt sokan eltévedtek, mi szerencsére kiszúrtuk még időben a jelzést, hogy merre kell mennünk. Innen egy hosszú emelkedőn keresztül értük el a Muzsla csúcsát. Igazán kemény terepen másztunk felfelé. Egyre markánsabban éreztük a hideget. A tél megérkezett.
A Muzsla egyik oldalán köd, a másikon teljesen ennek nyoma sem volt. Igazi határvonalat képviselt. Csodás volt. A csúcs után óvatosan ereszkedtem lefelé. Felfelé nehezen haladtam az emelkedő miatt. Lefelé meg a csúszós talaj miatt. Néha nem bírtam magammal és belefutottam a lejtőbe. Több helyen csak a szerencse mentett meg a pereceléstől. Innen könnyebb volt már, mert alapvetően lefelé mentünk. Újra átléptük a hóhatárt, a havas hegyet magunk mögött hagytuk. Jött a sárdagasztás, ezúttal már lefelé. Voltak olyan szakaszok, ahol percek alatt 100 méterrel hagytak el a többiek, pedig ők sem mentek gyorsan. Én extra lassan tudtam csak haladni. Ahol enyhébb volt a lejtő, ott újra száguldozhattam. Néha a lábaim jobbra-balra csúszkáltak, nagyokat kapálóztam a karjaimmal, de sikerült az úton maradnom. Sok helyen 20-30 méter széles sávon lehetett csak futni, a traktorok keráknyomai között. Elég volt pár centivel arrébb lépni, máris csúszott le a lábam a nyomvályúba.
Néhány helyen inkább a szántásban futottam. Rendkívül egyenetlen talaj, több helyen alacsony bozótoson keresztül vágtattam. De még mindig jobb volt ott, mint a sárban araszolni.
Végül bő 16 km-t mentünk, 900 méter szint. Majdnem 3 és fél óra volt. De gyönyörű volt az erdő. A hegyek, a völgyek, a fák, a hó. A végére még a sárral is megbarátkoztam.
Maradandó élménnyel térhettem haza. Szeretnék majd visszamenni és megmászni újra Pásztó hegyeit!
