Szemerkélni kezd eső. Egyre sűrűbb cseppek hull, folyik le az aluljáró lépcsőjén. Többen esernyőt nyitnak vagy kapucnit húznak a fejükre.Nem számítottam esőre, így kicsit gyorsítok a lépteimen. Nyakam behúzom, fejem leszegem, homolokom ráncolom. Így védem magam.
Közben gondolkodom. Azon, hogy vajon mennyit "spórolok" azon, hogy behúzott nyakkal, ráncolt homlokkal megyek. Így talán kevésbé ázok el? Vagy kevésbé fázom? Talán kevésbé "sérülök"? Pedig az eső nem bánt. Ugyanannyira leszek vizes, mintha kiegyenesdve mennék. És ha vizes is leszek, megszáradok. Nincs hideg, sokáig nem is fogok ázni. Hirtelen kisimul a homlokom, elernyednek az arcom izmai. Nyakam is ellazul, lassan kihúzom magam.
Az eddigi védekező póz kinyílik. Arcom az égnek emelem. Érzem az esőcseppeket a homlokomon, az arcomon. A várt bántás helyett simogat, ahogy végigfolyik a nyakam felé. Apró szemekben hull, a lámpák fényénél látszik csak igazából, hogy esik. Megszépülnek az épületek is. Gyerekként csodálkozom el a magasságaikon. Keresem a Holdat az éget. Két felhő között pillanatokra megjelenik, majd újra el-eltűnik.
Üres az utca, mindenki visszahúzodott saját barlangjába. Csend van. Csak az esőcseppek finom pattogása hallatszik az aszfalton. Finoman kopog az ágakon, a lehullott leveleken. Imádom az illatát, ahogy a fanyar avarral keveredik. Közben a sárga lámpák fénye csillog az úton. Távolról az autók kerekéről felverődő víz zubogása töri meg a csendet. De valahogy még ez is beleillik ebbe az esti képbe.
Már korántsem sietek. Lassabbra váltottak a lábaim. Karom kitárom, arcom újra az égnek emelem. Hagyom, hogy az eső megtisztítson. A finom pára átjárja a tüdőm. Ősz vége van, talán ez volt az idei év utolsó tavaszi esője..
