Hajónapló, 8. nap (2013.01.14.)
Mára volt időpontom a fogorvoshoz. Egy már nem menthető fog kihúzása várt rám. Ez is egy régi "adósságom" már magammal szemben. Egyike azon dolgaimnak, amiket igyekeztem a szőnyeg alá söpörni. Hátha így majd elmúlik. No igen, majd magától begyógyul. Mint ahogyan majd magától megoldódik a lakáshitelem kérdése. És megannyi más dolog az életemben.
Ó, milyen egyszerű halogatni a dolgokat. Nem kell szembenézni mással, másokkal. Egy idő után beindul egy spirális hatás: már ciki felvállalni, hogy nem csináltam meg valamit.
Talán a legnehezebb dolgok egyike életünkben, amikor igen fontos, de régóta húzódó dolgok végére igyekszünk pontot tenni. Komoly gondokat megoldani, amik már túl sok ideje nyüszítenek a szőnyeg alatt. Nehéz, mert már pusztán az kellemetlen, hogy régóta hanyagoljuk, halogatjuk, toljuk. Pedig magától nem oldódik meg. Sokszor talán arra gondolunk, hogy milyen ciki felvállalni, hogy ennyi ideig állt a dolog MIATTUNK.
Talán a legfelemelőbb az a szabadságérzés, amikor egy-egy ilyen dologgal mégiscsak szembe merünk nézni. Vállaljuk az ezzel járó kellemetlen érzést, amikor a torkunkban dobog a szívünk a cselekvés elején. Nem jó érzés ezt mással szemben felvállalni. Beismerni, hogy a mi hibánk, nincs ésszerű magyarázat a halasztásra és igaza van, ha emiatt esetleg a másik fél szemrehányást tesz, vagy faggat. Végülis a mi hibánk volt, valahol vezekelni kell.
Talán minden gondra, problémára van megoldás az életben, csak el kell indulni az úton és abból nagy baj nem lehet. A várakozás felőröl. Amikor attól rettegünk, hogy rajtunk kívül álló erők döntenek sorsunkról, marják lelkünk és/vagy testünk.
Talán tényleg nem kell foglalkozni annyit, hogy mások mit gondolnak, a szemrehányó mondatokon tovább kell lendülni nagyot nyelve és megoldani a gondokat.
Ezen a világon egyetlen személlyel szemben kell csak helytállnunk: saját magunk. Egyetlen életünk van, a túlvilágra nem viszünk magunkkal semmit. Ott már csak Istennel szemben lehet elszámolni valónk. (függetlenül attól, hogy az "Isten" kifejezés kinek mit jelent)
A láncaikat le kell dobnunk, hogy lelkünk szárnyalhasson, bármennyire is fájó már a mélyen belénk nőtt fém.
Nekem fáj, tépem épp magamból. De tudom, ezzel feloldozom saját magam. Saját magam és majd a saját Istenem előtt, hogy ezáltal lelkem Sirályként szabadon szálljon. ;)
