A P85 egy olyan túra és terepfutó verseny, ahol a Pilis és a Budai-hegységen keresztülhaladó Piros turistaút 85 km-ét kell teljesíteni. Vannak rövidebb távok is (35, 50, 65 km)...
Mi váltóban vágtunk neki a megmérettetésnek. A csapat több tagjának is az első terepversenye volt. Talán én számítottam ilyen téren a legrutinosabbnak a Mátrabérc-Trail, Börzsöny-Trail és a Baradla-Trail teljesítésével.
Persze messze nem vagyok rutinos, elég kevés a tapasztalatom. Éjszaka pedig sosem futottam még.
Este 6 óra körül érkeztünk a váltópontomra. A baleset miatt kicsit megviselten, az időt is kicentizve. De hála a csapatszellemnek érkezett segítség, sikerült átérnünk a Fekete-fej hegy lábához.
Ahogy az autó nyitott ajtajánál öltöztem a sötétben, az előttem álló 2 órán merengtem. Igyekeztem felidézni térképről az útvonalat, hogy mikor és hol kell majd jobban figyelnem. Közben tekintetemmel a távoli apró fényeket pásztáztam. Egy nagyobb nyílt terület mellett lehettünk, de a sötétben nem tudtam volna megtippelni sem, hogy mekkora volt. Aztán az apró fények egyre közelebb értek. Szinuszgörbeként mozogtak fel és le. Futók érkeztek. Őket nem is lehetett látni, csak a fénycsóvájukat.
Beleborzongtam. Tartottam a hidegtől, hogy majd fázni fogok a rajtom előtt, de az izgalom belülről fűtött. Pár perce álltam csak a kereszteződésben, amikor ismerős hang ütötte meg a fülem. A két fénycsóvából az egyik Zoli hangján szólalt meg: megérkezett. Eljött a váltás ideje. A dugókát átvettem, felhúztam az ujjamra, a többiektől elköszöntem. A kölcsönbe kapott Fenix hp11-es fejlámpám magasabb fokozatra kapcsoltam és bevetettem magam az erdőbe.
Rögtön egy meredek emelkedő fogadott. Biztos sokan meg tudják futni az ilyen szinteket, de én nem láttam értelmét, annyira meredeknek tűnt. Feltűnt előttem egy futólány, akivel Zoli érkezett meg az imént. Ahogy megvilágította ruházatát a lámpám, szinte világítottak rajta a fényvisszaverő elemek. Pár száz métert kellett csak menni a hegy tetejéig, meg is volt az első ellenőrzőpont. Innen meredeken vezetett le az út. A lány nem sokkal mögöttem jött. De én egyedül akartam futni, ezért picit nagyobb lendülettel ugráltam lefelé. Ez a teljesen ismeretlen terep miatt picit talán veszélyes is volt. De iszonyatosan jól esett. Szépen lassan kezdett múlni az izgalmam, és a félelem erővé változott.
Néhány kanyar után kiértem a Budakeszi felé haladó aszfaltcsíkra. Egy autó jött komótosan mögöttem, nem értettem, miért nem előz meg. Amikor át akartam kelni az út túloldalára, akkor vettem csak észre, hogy a csapatom autója az. Egy gyors integetés után újra elmerültem az erdei ösvényen. Újabb emelkedő. Egyre nagyobb köd kezdett lenni, 10-20 méterre láttam el. Egy újabb ellenőrző pontot követően egy hosszabb, kellemes talajú lejtős szakaszra értem. Ezen ereszkedtem le a Szépjuhásznéhoz. Élveztem a lendületet. A köd kicsit ritkult. A távolból hallottam az autók zaját.
Átkeltem az Úttörővasút sínein és ismerős területhez értem. Innen visz fel az út az Erzsébet-kilátóhoz. Itt újra sűrűbb lett a köd. Az egyébként messziről látható kilátófényeket kerestem, de hiába. A köd magáévá tette. Itt sok turistaút fut össze, nagyon kellett figyelnem, hogy jó irányba induljak el. Az útvonalam leghosszabb emelkedős szakasza várt rám. A köd miatt itt már csak 2-3 métert láttam előre. A fejlámpám ahogy megvilágította a köd apró elemeit, olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas tejbegrízes tálban lennék. Ahogy picit felfelé, a lámpám felé pillantottam, jól kivehetők voltak a köd pici amőbaszerű részei. De nem nagyon volt időm bámészkodni, mert a lábam elé kellett figyelnem. Mivel nem láttam nagyon előre, nem tudhattam, hogy az éppen sík vagy enyhe emelkedő milyen hosszú is lehet, ezért minden ilyen szakaszba belefutottam. Néhol pár métert, de volt ahol 20-30 métert is.
Egyre erősödött a szél. Egyértelmű jele volt annak, közeledek a hegytetőhöz. A turistaút szerpentinszerűen kanyargott felfelé. Egy-egy kanyarjánál eltűnt a köd, a másiknál újra tejfölszerűen vett körbe. Aztán hirtelen feltűnt a kilátó sárga fényben táncoló sziluettje. Itt már jóval erősebb volt a szél, ami megtisztította a levegőt. Újabb ellenőrzőpont. Ittam itt egy pohár vizet és elvittem egy darab aszalt ananászt, amit pár perc alatt elmajszoltam. Isteni íze volt. A kilátó mögötti lépcsőn ereszkedtem le a hegyről.
A parkolótól pedig már ismerős terep várt. Bélával pár nappal korábban együtt futottuk meg ezt a szakaszt Budaörsig. Szűk 10 km volt már csak hátra. Nagyon kellemes talajon futhattam. Több kilométeren keresztül kellemes lejtéssel haladtam lefelé. Újra kereszteztem a kisvasút síneit. Innentől sűrűsödött a mezőny. A köd már csak nyomokban volt jelen. Akik mellett elhaladtam, rögtön jeleztem, hogy ne aggódjanak, csak váltó vagyok. Gondolom, 80 km után, ha valaki jó tempóban elhalad egy másik futó mellett, akkor melegebb éghajlatra kívánják a legtöbben.
Szinte repültem az erdőben. Szárnyaltam. A lámpám fénye mellett teljes biztonsággal zúgtam az erdei ösvényen. Tudtam, hogy hamarosan vége, igyekeztem kihasználni minden pillanatot arra, hogy töltődjek az erdőből. Soha nem gondoltam volna, hogy egy éjszakai futás, magányosan is ennyire jó lehet. Persze, biztosan bennem volt a tudat, hogy néhány száz méterrel előttem és mögöttem is futók vannak valahol. De mégis egyedül voltam.
A templomnál 4-5 futót is utolértem, akik kisebb csapatban haladtak a cél felé. Innen már csak kb. 5 km van hátra. A távolból már hallatszott az autópálya mély zümmögése. Még egy pár perces emelkedő várt rám. Újra jobban kellett figyelni a jelzésekre. De az, hogy szerdán már jártam itt, hatalmas önbizalmat adott. Ismerősek voltak fák, a kanyarok, az árnyékok.
A szakaszom legtechnikásabb részéhez értem. Itt meredeken visz le az igen szűk ösvény, amelyet a hegyről lezúduló esővíz mélyen bevájt. Szerencsére most száraz volt, de éppen csak elfért a lábfejem az aljában. Kicsit kockázatos volt így futni, mert nem tudhattam, hogy a puha avarcsík alatt nincs esetleg egy mélyebb gödör, vagy nagyobb kő. Itt kicsit rázkódott a lámpám fénye is. De pontosan tudtam, 1-2 perces csak ez a szakasz. Majd jött egy sziklás rész, ahol észnél kellett lenni, mert csúsztak a kövek.
Egy 3 fős csapatot értem be Budaörs határában, együtt futottunk rá az utolsó másfél km-re. Innen már aszfalt vezetett. Viccelődtek, ahogy ott hagytam őket. Persze, nekik is szóltam, hogy csak váltó vagyok. Végig lejtett az út. Itt már kiengedtem minden tartalékot. Csak élveztem a futást. Tudtam, hogy már csak pár kanyar és ott leszek.
A cél előtti utolsó 20 méteren pici mécsesek világítottak a járdán. Bentről pedig taps fogadott. Megérkeztem.
Nem volt nagy táv, bő 15 km. De meseszerűen jó volt. Megerősített abban, hogy kell ez nekem. Akarom a hegyeket, akarom az ösvényeket. Akarom az emelkedőket, akarom a lejtőket. Ha kell sétálok, ha lehet, zúgok lefelé a lejtőn.
Mert valahogy ott otthon vagyok.
De a futók élete nem csak játék és mese!
