Közel 2 hét kihagyás után futottam ma újra egy picit. Alakul a lábam, semmi fájdalom nincs már, persze még 1-2 hétig pihentetni fogom. Most is csak a holnapi szervezés miatt húztam futócipőt.
Kijutott a jóból az elmúlt napokban. Begyulladt ugye a talpam a sarkam környékén. Kidörzsölte a cipő a lábujjamat. Valószínűleg rosszul vágtam le a körmöm, az is begyulladt picit. A vasárnapi uszodás móka legvégén brutális görcsbe állt a vádlim, ami akkor elmúlt, de 2-3 napig lépni is alig bírtam, annyira megmaradtak a csomók.
Szóval reggel-este 4 féle kenőccsel kenegettem, nyújtottam a lábaim. Ez már annyira sok(k) volt, hogy csak nevetni tudtam rajta. Közben meg is fáztam, hogy még legyen hab is a tortán. De úgy voltam már vele, hogy ha így kell lennie, akkor jöjjön minden egyszerre.
Ma már egész jó volt minden. Gondoltam, az útvonalbejárás picit lelkileg is visszahoz. Úgy alakult, hogy még futótársam is akadt. Szasza is eljött egy pályabejárós kanyarra, megfutottuk a Budai Várat a Deákról. Jó lesz. Annyira csodás a város.
És tényleg megvolt a "börtönéből szabadult sas lelkem" érzés, hogy újra futok. Még mereven és óvatosan. Éreztem is a kihagyást, de jól esett. Szerencsére gyakran meg-megálltunk nézelődni, így nem volt egyszerre nagy a terhelés. Nem is volt sok távban sem, kb. 7 km (jó része sétálva). Felmentünk a Várba, a Halászbástyára, majd a Budavári Palota jött az Oroszlános udvarral és a Nemzeti Galéria előtti térrel.
A Buzogánytorony után szétváltunk, Szasza hazafelé, én fel a Citadellához. Hihetetlen, hogy mennyire nem ismerem, nem ismerjük szerintem sokan azt a részt. Sok utacska vezet fel a hegy tetejére. Itt-ott lépcsők, de szinte lépcsőzés nélkül is fel lehet kocogni. Fák között. De úgy, hogy közöttük beszökik a városi fény: a hidak, a rakpartok, az épületek.
Fentről pedig belátni a várost. Gyönyörű. Csodás az a lépcsősor is, ami fentről a Gellért térre vezet.
A lábam jól bírta, úgy tűnik, zöld jelzést kapok lassan. Persze nem kapkodom el a visszatérést. Nem kapkodok, az erdők, a hegyek megvárnak...
